Bencze

Párbeszéd a tudomány napja elõtt áltudományokról Bencze Gyulával

Tényeket tisztelünk, nem állításokat

N. Sándor László interjúja

A tudomány napjain kinyílnak a kutatómûhelyek. Fizikusok, kémikusok, történészek, fejlesztõmérnökök tájékoztatják az érdeklõdõ polgárt, milyen tudományos célra fordítja az Akadémia, az OMFB, az egyetemi kutatóhely forintjaikat. A tudomány napjai egyszersmind az áltudományossággal folytatott viták napjai.

Szerepzavarral küszködik a kérdezõ, hiszen Bencze Gyula fizikusprofesszor, a Tudományos Újságírók Kamarájának elnöke akár riporteri segédkérdések nélkül is kitûnõ cikket írna a tudomány és a társadalom kapcsolatáról, az ismeretterjesztés jelentõségérõl és a kritikus gondolkodás szükségérõl. Tehát mindarról, ami beszélgetésünk témája.

Nehogy már fölöslegesnek érezze magát, kolléga. Jó, hogy feltételes módban fogalmazott. Azért határozom meg kutatóként önmagam, mert a profi újságíróktól eltérõen csak akkor ragadok tollat, ha szenvedélyes véleményemnek újságcikkben vagy más sajtómûfajban okvetlenül kifejezést akarok adni. Elõny esetemben, hogy az újságírás nem kenyérkeresõ foglalkozásom, mert az áltudományokkal vagy a tudományos bürokráciával kapcsolatos kifakadásaimat függetlenként, belsõ és külsõ cenzúra nélkül írhatom meg. Egyedül a feleségem fogja le a kezem, arra figyelmeztetve, nehogy megbántsak valakit, mert tõlem eltérõen gondolkozik. Tehát akkor írok, amikor nem tudom megtartóztatni magam a megnyilatkozástól. Írok persze egyszerûen felvilágosító szándékkal is, például ha tudomány címkével ellátott szamárságokat olvasok.

Felháborodom, tehát vagyok. Bálint György így jellemezte a hivatásos újságíró magatartását. Amit viszont Bencze professzor úr írásainak mozgatórugójaként emleget, egyszerûen kritikus értelmiségi magatartás. S e tekintetben aligha különbözik a tudós felháborodása a köz- vagy hírlapíróétól. Ön mindkét társadalmi lény leleplezõ indulatát joggal vallja sajátjának. Miért háborítják fel annyira önt egyes paratudományok, az ufóhit, a jóslások és a természetgyógyászat címén végzett kuruzslás?

Elõttem lebeg Szentágothai János agykutató-neuroanatómus professzornak, Akadémiánk egykori elnökének, a "nagy butaságûzõnek" - így nevezte önmagát - a példája. A tudomány véges, a hiszékenység és a tudatlanság viszont idõtlen és kiirthatatlan. Azok pedig súlyosan vétkeznek, akik visszaélnek kiszolgáltatott emberek tudatlanságával. Ezért is kezdeményezte a Tényeket Tisztelõk Társaságának megalakítását az amerikai "Szkeptikusok" mintájára Szentágothai nálunk. A Természet Világa címû ismeretterjesztõ folyóirat pedig alkalmi jelleggel publikálja leleplezõ, tényfeltáró tudományos cikkeket tartalmazó idõszakos mellékletünket, Szkeptikus Lapok címen. Most látott napvilágot a harmadik szám.

Ön lexikonokat és enciklopédiákat bújva védte meg a szkepszis fogalmát attól, hogy a cinizmussal azonosítsák.

Ha már rendelkezem a gondolkozás képességével, akkor miért ne használjam természetes józan - akár így is mondhatnám - a paraszti eszemet. te;g független módon más nem vizsgálja, és a vizsgálatnak az eredménye nem azonos az állítólagos felfedezõk által produkált eredménnyel. Ha viszont egy kísérlet nem igazolja egy tudományosnak mondott megállapítás lényegét, azt felfoghatjuk ugyan hipotézisnek, ötletnek. De tényként nem fogjuk fel, kötelezõen kételkednünk benne. Ezt vallom. Ha pedig a kritikus, mérlegelõ - tehát természettudományos jellegû - gondolkodás teret hódítana, akkor nem játszana senki az utcasarkon "itt a piros, hol a pirost", aminek logikáját már az ókori Egyiptomban leleplezték. Senkit se palizhatnának be pilótajátékba, ha ismerné és megértené a fizika elveit. Az energia megmaradásának elve ugyanis azt mondja, hogy zárt rendszerben az energia mennyisége állandó. A pénzforgás pedig zárt rendszer, s amennyi forint "energiája" testesült meg e rendszerben a játék kezdetén, annyi lehet csupán a végén is, mert magától értetõdõ, a rendelkezésre álló pénz nem sokszorozódhat attól, ha ide-oda tologatjuk. Egyébként ez a konklúzió következik a Neumann János által kidolgozott játékelméletbõl is, ahol az úgynevezett zérus összegû játékoknál a nyereségek és veszteségek összege mindig zérus, valakinek feltétlenül vesztenie kell. Hát ez az a természettudományos alapon álló köznapi gondolkodás, ami egyszerû és mindenkinek hasznos.

Ágoston Hugónak, a kiváló erdélyi ismeretterjesztõnek és szerkesztõnek A Hétben megjelent interjújából tudom, jókora vitát kavart a tudomány és a média kapcsolatáról tartott elõadása a tudományos újságírók második világkonferenciáján. Szkeptikus ön a televíziós ismeretterjesztéssel szemben is?

Óriási, a tudomány számára ki nem használt lehetõségnek tartom a médiát. És nélkülözhetetlennek, mert világszerte ennek közvetítésével adhatnak számot az adófizetõknek a tudomány képviselõi, mire költik a pénzüket, és meggyõzhetnék, nemes vagy kétes célra szánnák a polgár pénzét a jövõben. A világkonferencián nyáron viszont felháborított, hogy ott a tudományos újságírás professzorai, tehát a sem tudósok-sem újságírók, ilyen címmel adtak elõ: "Hogyan tanítsuk meg a tudósokat a média szeretetére?" Nos, én nem szeretem azt a médiát, amely sarlatánokat és szemfényvesztõket népszerûsít tudósok helyett, és nem szeretem azt sem, ha a tudós társadalmi felelõsségét szajkózzák, anélkül hogy a média felelõsségét firtatnák. Bûn üzleti érdeknek kiszolgáltatni a közszolgálati csatornákat. Azt remélem, hogy a nemzeti médiáról szóló kerekasztal-beszélgetésen, amit Debrecenben rendezünk a tudomány napjai alkalmából, valamivel közelebb kerülhetünk egymáshoz a közös felelõsségvállalás értelmezésében.